FISE History 2
Történet
1
2

FISE története

A hetvenes évek közepén kezdődött. Az Iparművészeti Főiskola egyetemi címet kapott, így a képzés rangjának emelkedése mellett a hallgatók is egyre öntudatosabbak lettek. Az 1975-ös évfolyam volt az első, amely - az ünnepélyes alkalomhoz illő megfogalmazásban - közösségi célokat tűzött maga elé. Pontosan szólva közösség volt és az is akart maradni, a szó emberi és szakmai értelmében egyaránt. A Főiskolán reggel nyolctól este hatig tartott az oktatás, utána késő estig együtt készítették a feladatokat. A szoros együttlétnek a főiskola után hirtelen vége szakadt, ott álltak egyedül, éltető, támogató háttér nélkül. Ma már egyszerűnek tűnik a dolog: a fiatalok szerettek volna maguknak egy szakmai szervezetet.

Akkor ez sokkal nehezebb volt. Egyedül a KISZ, az ágazati szakszervezetek, a Hazafias Népfront és a Nőszövetség működését engedélyezte a pártállam, ezek jelentették a társadalmi élet legális kereteit. Hiába hozott határozatot az Iparművészek KISZ szervezete az 1976-os ágazati Ifjúsági Parlamenten, hogy a fiatal iparművészek számára egy szakmai stúdió létrehozása indokolt és sürgető feladat, még hat évig várni kellett a felsőbb hatóságok beleegyezésére. Heti rendszerességgel vitatták hosszú éjfélekig az ifjú művészek, hogyan tudnának előbbre jutni saját életük alakításában. A Művészeti Alapba a végzetteket felvették ugyan, de komolyan nem vették. Alig volt kiállítóterem, azokban is évente legfeljebb öt kiállítást szerveztek. Az önálló kiállítások visszaszorultak a magánlakások falai közé, ami a rendszer rosszalló érdeklődését váltotta ki. A fiatal iparművészek jelentős részben termelő vállalatoknál tudtak elhelyezkedni, ami a megélhetés biztonsága szempontjából segítség volt, de a művészeti alkotó munkát nem segítette.

Végül 1982. október 27-én a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja szervezeteként jöhetett létre a fiatalok szakmai érdekképviselete. Már a megalakuláskor hat külön szakágba szerveződtek a tagok. A belsőépítészet, ipari formatervezés, alkalmazott grafika, textil, szilikát és ötvös szakág a mai napig jól lefedi a tagok tevékenységét. Emellett a különböző szakmák munkáját segíti, ha az eltérő területek alkotói együtt szervezhetik művészeti tevékenységüket.

1984-ben rendezte a Stúdió az első nagy bemutatkozó kiállítást az Ernst Múzeumban. Ez igazi elismerést aratott, a kételkedőket is meggyőzte arról, érdemes volt lazítani az addig kőbe vésettnek hitt merev szabályokon. A Stúdióba bekerülhettek olyanok, akiket az Alap nem vett fel tagjai közé, sőt még diploma nélküli tag is volt. A Stúdió nyitott volt minden törekvés, irányzat és technika felé, csak a beadott pályázat és a személyiség ereje számított. Az volt a fontos, hogy eredeti szellemiségű művészek kerüljenek be, tudjanak együtt dolgozni, alkotószellemű, erős szakmai közösséget hozzanak létre. A felvételi bizottság mindmáig a vezetőség tagjaiból áll, akik gyakran meghívnak elismert alkotókat a szakosztályi tagok közül.

Sokan, akik később a képzőművészet felé fordultak, pályájuk elején azért léptek be a Stúdióba, mert másutt nem kaphattak volna szakmai támogatást. Ez akkoriban, amikor a kulturális élet horizontja a három T betű (tilt, tűr, támogat) volt, a művésszé válás szinte egyetlen útja volt. A Stúdió megalakulása azt jelentette, hogy támogatást kapott. Részt vehetett a kiállítások, díjak, műtermek, munkalehetőségek elosztásában, tagjait egészen 2002-ig ösztöndíjban részesíthette, fizetett alkalmazottakkal működött és segített a munkák értékesítésében is.

A legnagyobb dolog az utazási lehetőség volt. A 80-as évek elején már évente legalább 25 művész jutott ki külföldre a Stúdió segítségével. A World Design konferenciákon, Helsinkiben, Londonban és Milánóban járhattak magyarok, amikor a hidegháborús politikai merevség még alig oldódott. Nyugat-Berlinbe csak úgy mehettek át, hogy Kelet-Berlinben laktak és naponta ingáztak - de ott voltak. Nagoyába is kijutott hét ember, nem kis részben a Stúdió remek kapcsolatépítési technikáinak köszönhetően. Újra köszönetet mondunk mindazoknak, akik azokban az években felkarolták a külföldre utazó Stúdió-tagokat. Stefan Lengyel például felejthetetlen nagylelkűséggel segített, szakmai és emberi példát mutatva, lelkesítve. Az utazások legfontosabb eredménye az volt, hogy a tagok esélyt kaptak a tájékozódásra, magukat a világ friss alkotásaihoz mérhették. Fontos volt, hogy díjat nyert a Stúdió a szocialista országok erfurti nemzetközi kvadriennáléján, nagyszerű kiállítást rendezett Szófiában Orosz Péter, ám az igazi szellemi nyitást az jelentette, hogy a fiatal művészek életének természetes részévé vált a világjárás.

A szakmai áttörést az 1985-ben, a Skála Metróban megnyílt MISS butik jelentette. Magyar tervezők kisszériás munkáit lehetett megvásárolni magyar termelők, magyar forgalmazó segítségével. Néhány hónapig működött a dolog, teljes sikerrel, minden úgy ment, ahogy a „nagykönyvben meg van írva”. Akkoriban művészeti munkát csak a művészeti szervezeteken keresztül lehetett kapni. A Képző-és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja tartotta kézben a művészeti vállalatokat, az értékesítést és a zsűrizést, ezért is volt szinte forradalmi tett, hogy a Stúdió sikeresen vett részt a MISS projektben. Bizonyította, hogy lehet igazi alkotó munkát végezni tisztes piaci haszonnal az eddigi megcsontosodott rendszeren kívül is, sőt éppen hogy úgy lehet igazán.

A Stúdió elnökei és vezetőségeinek tagjai kezdettől fogva úgy képviselték a tagság érdekeit, hogy a szakmai elvárások nemzetközi mércéjét tartották szemük előtt, ugyanakkor nyitottak voltak legszélesebb társadalmi nyilvánosság irányába is. O.Ecker Judit és Kovács Péter Balázs, az első elnökök valamint Papp Katalin művészeti vezető, akik a rendszerváltásig vezették a Stúdiót, megvalósították, amit szinte mindenki lehetetlennek gondolt: olyan önkormányzó szervezetet hoztak létre, amely el tudta magát fogadtatni, mint államilag elismert szakmai szervezet, ugyanakkor megőrizte a függetlenségét a lehető legteljesebb mértékben.

A rendszerváltás után mutatkozott meg igazán, hogy a Stúdió jövője a tagság akaratában, a szakmai és emberi közösséget teremteni tudó erejében van. Minden megváltozott, megszűnt a magyar ipar szinte minden intézménye, művészek maradtak munka és távlat nélkül, teljesen megváltoztak a művészeti szervezetek működési feltételei is. 1990-ben közhasznú egyesület lett a Stúdió (azóta FISE, előtte FIS). A további működést úgy kellett megalapozni, hogy mind a szakmai munka, mind a közösség függetlensége megőrizze hagyományosan magas színvonalát. Nem volt egyszerű feladat, mert minden művészeti szervezet átalakult vagy felbomlott, a művészeti intézményrendszer jelentős vagyonvesztést szenvedett el. A Stúdió számára ez az idő mégis fejlődést hozott: a Kálmán Imre utca 16-ban megnyithatta saját kiállítótermét. A galéria azóta is a művészetbarátok törzshelye, megnyitói fontos társadalmi, sőt nemegyszer szakmatörténeti események. Urbán Ági múlhatatlan érdemei közé tartozik, hogy a galériát megőrizte a magyar iparművészet kiállításai számára. Mojzes Sándor, és Mozessy Egon vezetésével a FISE Galéria a magyar művészeti élet rangos intézménye lett.

A továbbiakban a Stúdió egyre bátrabban vállalta a magyar iparművészet eredményeinek nemzetközi bemutatását. A külföldi magyar kulturális intézetekkel kiépített jó kapcsolatok és a pályázatok lehetővé tették, hogy szinte minden európai országban megismerjék a FISE nevét, és ezen keresztül a magyar kultúrának ezt a részét is. A kapcsolatok révén, Borza Teri és Polyák János elnöksége idején cserekiállítások érkeztek Magyarországra, a tagság számára pedig természetessé vált az, hogy a művészi pályájuk kezdetétől fogva külföldi kapcsolatokat is ki tudnak alakítani. A FISE, hasonlóan minden magyar művészeti szervezethez, nagyon kemény munkát végzett és végez most is annak érdekében, hogy a stúdió működőképes maradhasson és megfeleljen a tagság elvárásainak. A pályázatokon elnyert támogatással finanszírozott programok sikere hitelesíti a tevékenységet és egyben előkészíti az újabb pályázatokon való eredményes szereplést. Nem lazíthat egy kicsit sem, hiszen csak a legjobbaknak van esélyük a támogatás megszerzésére.

Jelenleg szinte minden munkát a tagság végez, ez a működési költségeket segít alacsonyan tartani, ugyanakkor erősíti a tagok elkötelezettségét a FISE iránt. Mascher Róbert elnökké választása után - részben szintén gazdasági megfontolásból - korszerű, elektronikus alapokra helyezte az Egyesület életének szervezését. Az adatok, információk áramlása és a kapcsolattartás hatékonyabbá, pontosabbá vált. A közösen épített kiállítások, megírt pályázatok, lebonyolított szállítások ugyanakkor visszaidézik az egyetemi évek hangulatát. Ezekből a jó hangulatú de nagyon kemény munkával töltött estékből, mint amilyen a nagysikerű, „a huszonötödik év” című kiállítás megvalósítása volt, emberi és művészi kapcsolatok születnek. Szükség is van a személyes kapcsolatok építésére, mert az új tagok közül sokan már nem ismerik egymást. Egyre több felsőoktatási intézményben oktatnak designnal kapcsolatos szakirányokat, és mind többen végeznek külföldön is. A FISE, hogy a legjobban tudja szolgálni az egyetem és az önálló munkavégzés közötti átmenetet, egyre erősebb kapcsolatokat alakít ki mind az oktatás mind, pedig az egyes szakmák szervezeteivel. A szakmai elismertséghez, a magas színvonalú művészeti alkotómunkához nélkülözhetetlen kompetenciákat ugyanis nem lehet csak az egyetemi diplomával megszerezni. Kitartó munkával méltóvá kell válni a szakmához, meg kell felelni ezernyi élethelyzetben, képesnek kell lenni a szakmai együttműködésre éppúgy, mint az egyéni alkotásra. Az Egyesület igyekszik a közös alkotásra, szakmai beszélgetésre, minél több alkalmat biztosítani, a fiatal művészeket elindítani a szakmai együttműködés felé vezető úton.

A FISE munkájának eredménye abban is megmutatkozik, milyen sok tagunkból lett egyetemi oktató, tanszékvezető, egyre többen kapnak művészeti díjat, elismerést, játszanak aktív szerepet a művészeti közéletben.

A FISE tevékenysége immár harmincöt éve ennek a szellemében zajlik.